(2. rész.)
. Az Evangélium, ahol dicsőségesen ragyog Krisztus Keresztje, sürgetve hív bennünket az örömre. Elég csak néhány példa: „Üdvöz-légy (örvendezz)”, így köszönti Máriát az angyal (Lk 1,28). Mária látogatása Erzsébetnél azt váltja ki, hogy János felujjong örömében édesanyja méhében (vö. Lk 1,41). Hálaadó énekében Mária hirdeti: „Lelkem ujjong az én Megváltó Istenemben” (Lk 1,47). Amikor Jézus elkezdi szolgálatát, János felkiált: „Ez az én örömöm, és örömöm teljes” (Jn 3,29). Jézus maga is „felujjongott a Szentlélek örömében” (Lk 10,21). Az Ő üzenete az öröm forrása: „Azért mondom nektek ezeket, hogy az én örömöm legyen bennetek és örömötök teljes legyen” (Jn 15, 11). A mi keresztény örömünk az Ő túlcsorduló szívének forrásából fakad. Megígéri a tanítványainak: „Szomorkodni fogtok, de szomorúságotok örömre fordul” (Jn 16,20). És megerősíti: „Újra látlak titeket és szívetek ujjongani fog és örömötöket nem veheti el semmi” (Jn 6,22). Azután, mikor a tanítványok meglátták, hogy feltámadt „öröm töltötte el őket” (Jn 20,20). Az Apostolok Cselekedetei elbeszéli, hogy az első közösség „örömmel vette magához az ételt” (ApCsel 2,46). Ott, ahol csak elhaladtak a tanítványok „nagy öröm támadt” (ApCsel 8,8), és az üldözések között is „telve voltak örömmel” (ApCsel 13,52). Egy eunuch, aki éppen, hogy megkeresztelkedett „nagy örömmel” folytatta útját (ApCsel 8,39), és a börtönőrt „nagy öröm töltötte el háza népével együtt” mert hitt Istenben (ApCsel 16,34). Miért is ne lépnénk be mi is az örömnek ebbe a folyamába?
6. Vannak keresztények, akiknek az arcán Húsvét nélküli nagyböjt tükröződik. Ugyanakkor elismerem, hogy az örömöt nem mindig ugyan úgy éljük életük különböző szakaszaiban vagy körülményei között, amelyek néha igen kemények. Az öröm hozzáalakul és átformálódik, de mindig megmarad legalább mint fénysugár, amely abból a személyes bizonyosságból születik, hogy végtelenül, mindenek felett szeretve vagyunk. Megértem azokat, akik szomorkodnak azok miatt a súlyos nehézségek miatt, amelyeket hordozniuk kell, mégis, lassanként meg kell engedni a hit örömének, hogy kezdjen feléledni, miként valami titkos, de szilárd bizalom, még a legrosszabb gondok között is: „Lelkemnek nem volt békében része, elfelejtettem a boldogságot. […]Ezeket fontolgatom szívemben, hogy föléledjen bennem a remény: Az Úr irgalma nem fogyott el egészen; jósága és kegyelme még nem merült ki. Minden reggel újjáéled, nagy az ő hűsége. […]Jó csendben várni az Úrra, mert ő megszabadít.” (Siral 3,17.21-23.26)
(folytatjuk)