Ferenc Pápa apostoli buzdítása folytatásokban
(1. rész)
Az Evangélium hirdetéséről a mai világban.
1. Az Evangélium öröme betölti mindazok szívét és egész életét, akik találkoznak Jézussal. Azok, akik engedik, hogy megváltsa őket, megszabadulnak a bűntől, a szomorúságtól, a belső űrtől és az elszigetelődéstől. Jézussal az öröm megszületik és mindig újjászületik bennünk. Ebben az buzdításban (exortáció) szeretnék megszólítani minden keresztény hívőt, hogy meghívjam őket az evangelizációnak egy új szakaszára, amelyet ez az öröm jellemez és, hogy az utakat mutassak, amelyen az Egyháznak járnia kell elkövetkezendő években.
1. Öröm, amely megújul és továbbadódik
2. A mai világ nagy veszélye, mindazzal a sokféle dologgal, amelyet fogyasztásra kínál és, amellyel szinte agyonnyom, egyfajta individualista szomorúság, amely a fösvény és elkényelmesedett szívből, a felszínes örömök beteges kereséséből és a lelkiismeret elszigeteltségéből fakad. Amikor a belső élet visszazárul a saját érdekeire, akkor már nincs többé hely a másik ember számára, a szegények már nem lépnek be és már nem hallgatjuk Isten hangját, így nem mondhatjuk magunkénak az Ő szelíd szeretetének örömét és nem lobog már bennünk a lelkesedés, hogy jót tegyünk. Maguk a hívők is átélik ezt a biztos és állandó veszélyt. Sokan bele is esnek és ideges, boldogtalan, élettelen személyekké válnak. Ezzel azonban nem a teljes és méltó életet választják, mert nem ez Isten vágya velünk, ez nem abban a Lélekben való élet, aki a feltámadt Krisztus szívéből fakad.
3. Arra hívok minden keresztényt, bárhol és bármely helyzetben legyen is, hogy újítsa meg még ma személyes találkozását Jézussal. Vagy legalább döntse el, hogy kész arra, hogy találkozzon Vele, és keresni fogja Őt nap, mint nap, szüntelenül. Senkinek sincs oka arra, hogy azt gondolhassa, hogy ez a meghívás nem neki szól, mert „senki sincs kizárva abból az örömből, amelyet az Úr hoz nekünk.” Aki vállalja a kockázatot, azt az Úr nem csapja be, és amikor valaki egy kis lépést tesz Jézus felé, fölfedezi, hogy Ő már várt rá tárt karokkal. Itt az ideje, hogy azt mondjuk Jézus Krisztusnak: „Uram, engedtem magamat becsapni, ezerféle módon menekültem a Te szereteted elől, most azonban újra itt vagyok, hogy megújítsam a szövetségemet Veled. Szükségem van Rád. Ments meg engem, Uram, újra, fogadj engem újra a te megváltó karjaidba.” Nagyon jót tesz nekünk, ha visszajövünk Hozzá, amikor el vagyunk veszve! Újra csak hangsúlyozom: Isten sohasem fárad bele abba, hogy megbocsásson, mi vagyunk azok akik belefáradunk abba, hogy kérjük az Ő irgalmát. Ő, aki arra hívott bennünket, hogy bocsássunk meg „hetvenszer hétszer” (Mt 18,22), példát ad nekünk: hetvenszer hétszer megbocsát. Visszajön értünk, hogy újra és újra a vállaira vegyen. Senki sem veheti el tőlünk azt a méltóságot, amellyel ez a végtelen és rendíthetetlen szeretet ruház fel bennünket. Olyan gyöngédséggel, amely soha nem okoz csalódást és, amely mindig képes visszaadni az örömünket, lehetővé teszi, hogy fölemeljük a fejünket és újrakezdjünk. Ne meneküljünk Jézus feltámadása elől. Bármi is történjék, ne adjuk meg soha magunkat, mintha legyőztek volna minket. Semmi sem tehet többet, mint az Ő élete, amely folyton előre lendít bennünket.
4. Az Ószövetség könyvei már meghirdették az üdvösség örömét, amely a messiási időkben túlcsordulóvá válik. Izaiás próféta örömmel üdvözölve szólítja meg a várt messiást: „Nagy ujjongással töltöd el őket, kitörő örömet adsz nekik.” (Iz 9,2). És bátorítja Sion lakóit, hogy énekszó között fogadják Őt: “Ujjongjatok és hallassátok örömötök szavát” (12,6). Aki már látta őt a távolban, a próféta arra hívja, hogy változzék futárrá a többiek számára: “Menj föl egy magas hegyre, te, aki jó hírt viszel Sionnak; emeld föl erősen hangodat, te, aki jó hírt viszel Jeruzsálemnek.” (40, 9). Az egész teremtés részt vesz az üdvösségnek ebben az örömében: „Zengjetek dicséretet, egek, és ujjongj, te föld! Hegyek, daloljatok örömötökben! Mert az Úr megvigasztalja népét, és megkönyörül szegényein.“ (49, 13).
Az Úr napját látva, Zakariás meghív, hogy dicsőítsük a királyt aki érkezik „alázatosan, szamárnak a hátán”: „Ujjongj, Sion leánya! Zengj éneket Jeruzsálem leánya! Nézd, közeleg királyod: igaz és győzedelmes” (Zak 9, 9). A leginkább fertőző meghívás pedig talán Szofóniás prófétáé, aki magát Istent mutatja úgy be, mint az örömnek és az ünnepnek fényes központját, aki meg akarja osztani népével az üdvöt hozó örömkiáltást. Ahogy újra elolvasom ezt a szöveget, megtelek élettel: „Veled van az Úr, a te Istened, az erős Szabadító! Örül majd neked nagy örömmel, újjáéleszt szeretetével, örül majd neked ujjongó örömmel, mintha ünnepet ülne. “ (3, 17). Ezt az örömet a mindennapi élet kicsiny dolgaiban lehet megélni, válaszként Istennek, a mi Mennyei Atyánknak szeretetteli meghívására: Fiam, ha van miből, ne sajnáld magadtól […] Ne vond meg magadtól a ma boldogságát.” (Sir 14, 11.14). Mennyi atyai gyöngédség érzékelhető e szavak mögött!
(folytatása következik)