1991-ben, amikor II.János Pál pápa Magyarországon járt, találkozott a rendszerváltás után kibontakozó egyházzal, annak vezetőivel. Javasolta: Készítsenek lelkipásztori tervet: Mit is akarnak, mi a cél, milyen eszközökkel, milyen úton, milyen személyi feltételekkel tudják kibontakoztatni Azt, amit az Úristen rájuk bízott.
- Most 2014 őszén azt keressük, hogy a Váci egyházmegye katolikus iskoláiban hogyan tudnánk ezt a tervet elkészíteni. Milyen céljaink, milyen lehetőségeink vannak, miben kell javítanunk?
- Honnan indulunk: „Az egyház feladata, hogy szüntelen vizsgálja az idők jeleit, és az evangélium fényénél korszerű választ adjon azokra.” – mondja a zsinat.
A legnyilvánvalóbb jele korunknak a szekularizáció az elvilágiasodás, amely nem csak a keresztény értékeket, de a polgári értékeket is megkérdőjelezi. A keresztény szimbólumokat a múlt emlékeinek, a katedrálisainkat múzeumoknak tekintik. A társadalomban az elidegenedés következtében az emberek magányosságról panaszkodnak, az egyik ember nem tudja elmondani a másiknak, mi van a szívében. A közösségek hiányában a társadalom atomjaira hullik. Ebben a széteső közegben kell megtalálnia az egyházi iskolának új feladatát. – Közösségi egyházat kell építenünk – Az emberek közül ma sokan az egyházat szolgáltató vállalatnak tekintik, egy ABC-nek, amelyben tetszésük szerint vásárolhatnak, válogathatnak. A találkozások sokszor a krízishelyzetekre redukálódnak. Előszeretettel használják az egyházat, ha szükségük van rá, különben nem foglalkoznak vele. Nagyon elterjedt ma, hogy összekeverik a különböző vallási kultúrák üzenetét, a „New age” számtalan prófétája itt él a városainkban. Sokan csalódtak az egyházban, csak intézménye arcát ismerik. A kérdéseikre az egyházon kívül keresik a választ, a „menü” amit kínálunk, nem kell. A vallás elegyháztalanítása figyelhető meg. – Krisztus igen, egyház nem – lehet hallani sok felől.
Az egyháznak meg kell találnia azt a nyelvet, ahogyan szót ért az értékekre nyitott emberekkel. Új „menü” kell! Már II. János Pál pápa beszél arról, hogy új módon kell hirdetnie, az egyháznak az evangéliumot. A zsinat 50. évfordulóján hirdette meg Benedek pápa az „új evangelizáció” szükségességét. Ferenc pápa az „Evangélii Gaudium” enciklikája legyen mindannyiunk számára meghívás!
II. Keresztény nevelői identitás kialakítása
1. Fontosságtól az imáig. „Nemcsak kenyérrel él az ember..”
Jézus első kísértése volt, hogy változtassa a köveket kenyérré. Hányszor találkozunk olyan helyzettel, szegénységgel… stb. amikor szeretnénk többet tenni. Aki cselekszik, megmutat, bebizonyít, felépít. Szeretnénk fontosak lenni.
Jézus az Atya akaratát keresi, Isten Igéje az első tápláléka. Majd megszaporítja a kenyeret, meggyógyítja a betegeket, de ezt az Atya teszi rajta keresztül. „Az én Atyám mindig munkálkodik,” Régi latin mondás: „agere segvitur esse”, a cselekvés követi a létet. Előbb lenni, aztán tenni! Különben az aktivizmus, a fontosság kísértése magával ragad minket.
Az „önmegvalósítás”-nak nagyon sok útja van. Isten szabadon hagy bennünket. Jézus az Atya akaratában valósította meg önmagát. Ez volt az Ő eledele, identitása. Mária és Márta történetéből látjuk, hogy az egyik sürög-forog, a másik leül Jézus lábához és hallgatja. Ő az. aki „a jobbik részt választotta”. El kell jutnunk a fontosságtól az imáig. Régen bálványimádók voltak, ma „állvány – imádók” leszünk a sok építkezés és pályázat között. A társadalom a legfőbb célnak tekinti ma a hatékonyságot, a magányosság, elszigeteltség, kiüresedés, kiégés tölti be milliók szívét. Gyökössy Endre írja: a mai ember nem tud „becsukódni”. (a tulipán példája) Fél a szívében lévő ürességtől, ezért örökké zajjal, szórakozással veszi körül magát. Örökké tenni akar valamit. A szerepeinkben élünk. Tudni kell becsukódni, mint a tulipán. Becsukódni a szívünkben élő Istenre figyelve. Popper Péter Belső utak c. könyvében írja, hogy a nem hívő embereknek is szüksége van erre a becsukódásra, különben szétesünk, kiégünk. Meg kell tanulni imádkozni. Isten előtt lenni. Nem szólni semmit, hagyni, hogy Ő szóljon, betöltsön.
2. A népszerűségtől a szolgálat felé.
Jézus második kísértése az volt, amivel sikert arathat. „Vesd le magad, majd angyalok szolgálnak neked.” Jézus nem azért jött, hogy bebizonyítsa kilétét, hogy megmutassa mondandója érdemes a figyelemre. Nagyon elterjedt az egyházban is az individualizmus. Az egyéni hősiesség, a sztárság versengő társadalmunk nyilvánvaló jellemzője. Sajnos ez nem idegen egyházunktól sem. Az örömhírt nem hordozhatjuk egyedül. II. János Pál pápa az új évezred kezdetén c. enciklikájában a közösségi lelkiségre hívja meg az egyház tagjait. Tudjunk közösségben élni, dolgozni.
Alapelvek azok számára, akik felelősek mások hitének alakulásáért:
1. Fontosabb az, hogy hogyan élek, mint az, hogy mit csinálok.
2.Fontosabb az, amit bennem Krisztus formál, mint amit én csinálok.
3.Fontosabb az, hogy a nevelők körében az egységet megéljem, mint az, hogy egyedül küszködjem feladataimmal.
4.Fontosabb az imádság szolgálata a túllihegett nyüzsgésnél.
5.Fontosabb a munkatársak lelkiekben való segítése, mint az, hogy önállóan és egyedül minél többet végezzek.
6.Fontosabb, hogy néhány ponton teljes és sugárzó erővel legyünk jelen, mint az, hogy mindenütt ott legyünk, de csak elsietve és félig-meddig.
7.Fontosabb együttesen eljárni, mint akár mégoly tökéletesen is, elszigeteltségben akciózni.
8.Fontosabb, mert termékenyebb a kereszt, az eredményességnél.
9.Fontosabb a nyitottság az egész egyház felé, mint a mégoly fontos, partikuláris érdek.
10.Fontosabb, hogy mindenkinek szóljon a hit tanítása, mint az, hogy az én saját elképzeléseim megvalósuljanak.
3. A vezetéstől a vezetettségig
A harmadik kísértés a hatalomvágy: „Ezt mind neked adom”
Amikor feltesszük magunknak a kérdést, hogy mi a legfőbb oka annak, hogy az egyházat annyian elhagyták (Német o., Francia o …) talán a hatalom kísértése a válasz. Amikor a negyedik században Konstantin császár felszabadította az üldözött kereszténységet, akaratlanul egy ambivalens folyamat indult el. Az üldözött egyház hatalmi pozícióba került. A kereszt oktalansága helyett a hatalom logikája irányít. Amíg az üldözés megedzette, összekovácsolta az egyházat, a hatalmi helyzet langyossá tette. Megszűnt az eszkatológikus várakozás: Maranatha. („Jöjj el Uram, Jézus!”) Túlzottan is berendezkedtünk ezen a világon. (Ennek ellenhatásaként indul meg a szerzetesi mozgalom. A Szentlélek minden korban megtalálta a módját, eszközét, hogy megújítsa egyházát). Jóra is lehet használni az anyagi javakat: iskolákat, kórházakat építettek. De a kísértés megjelent: A hatalmat hatékony eszköznek tartsuk az evangélium hirdetésére. Talán a három közül ez a legnagyobb kísértés ma is. Ilyen érvekkel folytak a keresztes háborúk, az inkvizíció. Ilyen eszközökkel építettünk hatalmas katedrálisokat. Minden alkalommal, amikor az egyház válságban volt az egyházszakadásokkor, a szakadást az okozta, hogy mindenki a szegény és hatalom nélküli Jézus követőjének vallotta magát. Mitől lesz a hatalom ennyire ellenállhatatlan?! Talán mert könnyű pótlékául szolgál a szeretet nehéz feladatának… Jézus azt kérdezi: szerettek engem? Mi pedig azt kérdezzük: Ülhetünk a jobbodon és a balodon a mennyben? Az egyház története arról szól, hogy az emberek újra és újra kísértésbe esnek, és a hatalmat választják a szeretet helyett, uralmat a kereszt helyett. A keresztény vezető élete nem a létrán felfelé kapaszkodásról szól, amelybe a világunk oly sokat fektet, hanem a lefelé haladásról: a kereszt, a szolgálat irányába. „Az emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.”
Jézus mondja: „Amit akartok, hogy nektek tegyenek az emberek, tegyétek velük…” Legyen ez az aranyszabály mottója a következő tanévnek.
Dr Csáki Tibor főigazgató
