„Csináltál már valami különlegeset az irgalmasság szentéve alkalmából? Vagy tele vagy jószándékkal, de nem tettél még semmit (legfeljebb átsétáltál az egyházmegyei szent kapun)?”

Theresa Aletheia Noble Szent Pál Leányainak Társaságához tartozó nővé öt nagyböjti ötlete, melyeket  Ferenc pápa írásaiból merített.

1. Fedezd fel Isten irgalmasságát a Szentíráson keresztül. Az Atya irgalmas arcát a Szentírás fedi fel előttünk Jézus Krisztusban. Az, hogy beépítsük a Szentírást a napi rutinunkba, nem is olyan nehéz, mint elsőre tűnik. Szánj rá mindennap tíz percet, hogy elolvasd a napi evangéliumot, és elmélkedj rajta. Ha van időd, szánj fél órát az evangéliummal való imádságra. Ha korábban soha nem imádkoztál a Szentírás olvasásával, próbáld ki a lectio divina módszerét.

2. Fogadd el Isten irgalmát a gyónásban. Ferenc pápa szüntelenül hangsúlyozza a kiengesztelődés szentségét, amikor az irgalmasságról beszél. Ahhoz, hogy másokkal irgalmasok lehessünk, át kell élnünk a bűnbánatot saját bűnösségünk miatt. Majd utána, mikor kijövünk a gyóntatófülkéből, mélyen megtapasztalva, milyen irgalmas az Isten hozzánk, akkor tudunk valóban irgalmasok lenni másokhoz.

3. Gondolkodj el az irgalmasság cselekedeteiről – majd cselekedj! Miért vesszük sokszor semmibe az irgalmasság cselekedeteit? El sem tudtam volna sorolni őket fejből a szentév kezdete előtt… Azt hiszem, ez különösen igaz az Egyesült Államokban, ahol sok sebet okozott az a politikai rendszer, amely kettéválasztotta a katolikusokat: vannak olyan katolikusok, akik az irgalmasság testi cselekedeteit helyezik a lelki cselekedetek elé, és vice versa. Holott mi, katolikusok, mind a kettőre meghívást kaptunk. Amint Ferenc pápa mondja: az irgalom testi és lelki cselekedeit nem szabad szétválasztani.

Próbálj meg kiválasztani egyet-egyet az irgalmasság testi, illetve lelki cselekedetei közül ebben a nagyböjtben, és tedd az életed részévé. Egyszerű dolgokra gondolok: például készíts be ételt és más létfontosságú dolgokat egy szatyorban az autódba, esetleg tegyél mellé egy jó könyvet vagy egy hitről szóló kiadványt, és add oda az első hajléktalan embernek, aki az utadba kerül. Vagy jelentkezz önkéntesnek egy szegénykonyhára vagy hajléktalanszállóra. Ne csupán ételt adj; ülj le, és beszélgess a rászorulókkal.

4. Fedezd fel magadnak újra a csendet. Ahhoz, hogy megtapasztaljuk Isten irgalmasságát életünkben, először meg kell hallanunk irgalmas hangját. Meghallhatjuk az Úr szavát, ha a Szentírással imádkozunk, és ha több csendes percet építünk be életünkbe.

Édesanyámnak annak idején volt egy „imasarka”. Amikor gyerekek voltunk, tudtuk, hogy nem szabad zavarni őt, amikor a nap kezdetén kicsit elvonult imádkozni. Bármilyen életállapotban élünk, tudunk szakítani pár perc csendet arra, hogy kettesben lehessünk az Úrral.

5. Keresd meg az egyháztól, hittől elsodródott katolikusokat. Ez elsőre kissé ide nem illőnek tűnhet, de ha olvastad Ferenc pápa Misericordiae vultusát, talán feltűnt, hogy mindig hangsúlyt fektet az evangelizációra, különösen az új evangelizációra. Az irgalmasság szorosan kötődik az evangelizációhoz, hisz az egyháznak az Atya irgalmas és gyengéd tekintetével kell néznie mindenkire, így tudja visszavezetni őket Istenhez. Irgalom nélkül az evangelizáció elveszti erejét, hatékonyságát, hitelességét, szavahihetőségét.

Gondold meg, tudsz-e lépéseket tenni olyan barátaid, szeretteid felé, akik elszakadtak az egyháztól. Nem gondolok nagy dolgokra: igyatok együtt egy kávét, hívd el valamilyen nagyböjti alkalomra, vagy csak küldj át neki egy lelkesítő igét – hidd el, egyszerűbb, mint gondolnád.

 Az irgalmasság cselekedetei a jubileumi szentév útján

A Szentatya hagyományos nagyböjti üzenetének témája 2016-ban:

 „Irgalmasságot akarok, nem áldozatot.” (Mt 9,13)

1. Mária egy olyan egyház jelképe, amely evangelizál, mert már befogadta az Evangéliumot

A jubileumi szentévet meghirdető bullában arra hívtam fel mindenkit, hogy „a jubileumi szentév nagyböjtjét fokozottabban éljük meg, úgy mint Isten irgalmassága ünneplésének és megtapasztalásának intenzív időszakát” (Misericordiae vultus, 17). Isten Igéjének hallgatására és a „24 óra az Úrért” kezdeményezésre való felhívással szerettem volna kiemelni az Ige, különösképpen a prófétai ige imádságos meghallgatásának elsődlegességét. Isten irgalmassága ugyanis üzenet a világ számára: de az üzenet átadását minden kereszténynek magának kell megtapasztalnia. Ezért küldöm el nagyböjt idején az irgalom misszionáriusait, hogy mindenki számára Isten közelségének és megbocsátásának konkrét jelévé váljanak.

Miután Mária megkapta Gábriel arkangyaltól a jó hírt, a Magnificatban prófétai módon megénekli az irgalmat, amellyel Isten kiválasztotta őt. A názáreti Szűz, József jegyese ily módon az Egyház tökéletes jelképévé válik, amely evangelizál, mivel ő az, aki a Szentlélektől szűz méhébe fogadta az Evangéliumot. A prófétai hagyományban az irgalom valóban már etimológiai szinten is szoros kapcsolatban van az anyaméhvel (rahamim), valamint azzal a nagylelkű, elkötelezett és hűséges jósággal (hesed), amely a rokoni és szülői kapcsolatokat jellemzi.

2. Az Isten emberekkel kötött szövetsége: az irgalmasság története

Az isteni irgalmasság misztériuma az Isten és népe, Izrael közötti szövetség történetében mutatkozik meg. Isten valójában mindig irgalommal teli, minden körülmények között kész arra, hogy népére feltétlen együttérzéssel és gyöngédséggel tekintsen, főleg a legdrámaibb időszakokban, amikor a hűtlenség eltépi a szövetségi köteléket, és az egyezséget a jog és igazság talaján kell újra megkötni. Itt állunk a szeretet igazi drámája előtt, amelyben Isten az atya és az elhagyott férj szerepét játssza, miközben Izrael a tékozló fiú/lány vagy hűtlen feleség. Tulajdonképpen ez a családot lefestő kép az – mint Ozeás esetében (Oz 1-2) –, amely kifejezi, milyen mértékben szeretne Isten kötődni népéhez.

A szeretetnek ez a drámája a megtestesült Fiúban éri el csúcspontját. Őáltala Isten határtalan irgalma árad ki, egészen addig a pontig, amíg „megtestesült irgalmassággá” válik (Misericordiae vultus, 8). Emberként a názáreti Jézus minden tekintetben Izrael fia. És olyannyira az, hogy megtestesíti Isten tökéletes befogadását, amelyet a Shemá elvár minden zsidótól, amely még ma is az Isten és Izrael közötti szövetség szíve: „Halld, Izrael! Az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr! Szeresd Uradat, Istenedet szíved, lelked mélyéből, minden erőddel!” (MTörv 6,4–5) Az Isten Fia a Vőlegény, aki mindent megtesz, hogy elnyerje Jegyese szeretetét, akihez az a feltétel nélküli szeretet köti, amely a vele való örök menyegzőn mutatkozik meg.

Ez az apostoli kérügma dobogó szíve, amelyben az isteni irgalmasságnak központi és alapvető helye van. Ez az „Isten üdvözítő szeretetének a szépsége, amely a meghalt és feltámadott Jézus Krisztusban nyilvánult meg” (Evangelii gaudium, 36), az első kinyilatkoztatás, amelyet „különféle módokon újra és újra meg kell hallgatni, s amelyet újra és újra kell hirdetni a katekézis során” (Uo. 164). Az irgalmasság tehát „Istennek a bűnös iránti magatartását fejezi ki, mellyel további lehetőséget nyújt számára, hogy átgondolja életét, megtérjen és higgyen” (Misericordiae vultus, 21), ily módon újból megerősítve a vele való kapcsolatot. És a keresztre feszített Jézusban Isten elérkezik odáig, hogy a bűnöst szeretné elérni, bármilyen távol legyen is tőle, éppen ott, ahol elvesztette őt és eltávolodott tőle. Mindezt abban a reményben teszi, hogy végre meg tudja lágyítani Jegyese megkeményedett szívét.

3. Az irgalmasság cselekedetei

Isten irgalma átalakítja az ember szívét, megmutatva neki a hűséges szeretetet, ezzel alkalmassá téve őt az irgalmasságra. Ez egy mindig megújuló csoda, hogy az isteni irgalmasság be tudja ragyogni bármelyikünk életét a felebarátaink iránti szeretetre ösztönözve bennünket és arra indítva minket, amit az egyházi hagyomány az irgalmasság testi és lelki cselekedeteinek nevez. Ezek arra emlékeztetnek minket, hogy a hitünk mindennapos és kézzelfogható cselekedetekben mutatkozik meg, amelyek arra irányulnak, hogy felebarátunkat testileg és lelkileg segítsük, és amelyek alapján meg leszünk ítélve: enni kell adnunk nekik, látogatnunk, vigasztalnunk, tanítanunk kell őket. Ezért fejeztem ki vágyamat, hogy „a keresztény nép a Jubileum ideje alatt elmélkedjen az irgalmasság testi és lelki cselekedeteiről. Ez az egyik módja annak, hogy lelkiismeretünk – mely gyakran elszunnyad a szegénység drámája előtt – fölébredjen, és egyre mélyebbre hatoljunk az Evangélium szívébe, ahol a szegények az isteni irgalmasság különleges kedvezményezettjei” (Uo. 15). A szegény emberben valóban Krisztus teste „válik újra láthatóvá mint megkínzott, megsebzett, megostorozott, kiéheztetett, menekülő test…, hogy fölismerjük, megérintsük és ápoljuk” (Uo.). Ez hallatlan és botrányos misztérium, melynek során az ártatlan Bárány szenvedései meghosszabbodnak a történelemben. Az önzetlen szeretet égő csipkebokra ez, amely elé Mózeshez hasonlóan csak levetett saruval állhatunk (vö. Kiv 3,5); még inkább így van ez, ha a szegény ember olyan testvérünk Krisztusban, akit a hitéért üldöznek.

Ez előtt a szeretet előtt, amely erős, mint a halál (vö. Én 8,6), a legszerencsétlenebb szegény ember az, aki saját magát nem tartja szegénynek. Gazdagnak hiszi magát, de valójában a szegények között a legszegényebb. Azért szegény, mert a bűn rabja, amely arra sarkallja, hogy gazdagságát és hatalmát ne Isten és a többi ember szolgálatára használja, hanem hogy elfojtsa magában a mély meggyőződést, hogy ő sem más, mint egy szegény koldus. És minél nagyobb a rendelkezésére álló gazdagság és hatalom, annál nagyobbá válik hazug vaksága. Elérkezik oda, hogy látni sem akarja az ajtajánál kolduló szegény Lázárt (vö. Lk 16,20–21), aki maga Krisztus, aki a szegényeken keresztül a megtérésünket koldulja. Lázár a megtérés lehetősége, amelyet Isten felkínál, és amit talán nem veszünk észre. És ehhez az elvakultsághoz a hatalom gőgjének önkívületi érzése társul, amelyben baljóslatúan visszhangzik az „olyanok lesztek, mint az Isten” (Ter 3,5) démoni mondata, amely minden bűn forrása. Ez az elvakultság társadalmi és politikai struktúrák alakját is öltheti, amint az a 20. század totalitárius rendszereiben is megmutatkozott, és amint ez napjaink technokrata és egyeduralkodó ideológiáiban is megjelenik, amelyek megkísérlik Istent jelentéktelenné tenni és az embert kihasználható tömeggé alacsonyítani. És ezt mutatják meg napjainkban a bűnözés kialakult struktúrái, amelyek a pénzt bálványozó, hamis fejlődési modellhez kapcsolódnak, amely közömbössé teszi a leggazdagabb embereket és társadalmakat a szegények sorsa iránt, bezárják előttük a kapukat, és még látni sem akarják őket.

Ennek a jubileumi szentévnek a nagyböjti időszaka tehát mindenki számára alkalmat nyújt arra, hogy végre kilépjen saját elidegenedett létezésmódjából az Ige hallgatásának és az irgalmasság cselekedeteinek köszönhetően. Ha a testi szükségleteiken keresztül megérintjük Jézus testét rászoruló testvéreinkben, akiknek ételt, ruhát, szállást adunk, akiket meglátogatunk, a lelki szükségleteik – tanácsadás, tanítás, megbocsájtás, figyelmeztetés, imádkozás – közvetlenebbül megérintik bűnös voltunkat. A testi és lelki cselekedeteket ezért soha sem szabad szétválasztani. És valóban, a keresztre feszített Jézus testének a szükséget szenvedőben történő megérintésével válhat tudatossá a bűnös ember számára a meggyőződés, hogy ő maga is csak egy szegény koldus. Ezen az úton járva a „gőgösök”, a „hatalmasok” és a „gazdagok”, akikről a Magnificat beszél, megkapják a lehetőséget annak megtapasztalására, hogy érdemtelenül őket is szereti a keresztre feszített, aki őértük is meghalt és föltámadt. Csak ez a szeretet lehet válasz a boldogság és szeretet iránti végtelen szomjúságra, amelyet az ember a tudás, a hatalom és a birtoklás bálványaival képzel csillapítani. De mindvégig fennmarad annak veszélye, hogy a Krisztustól történő mind nagyobb elzárkózás miatt, aki a szegényeken keresztül tovább kopogtat szívük ajtaján, a gőgösök, a hatalmasok és a gazdagok végül önmagukat ítélik arra, hogy alámerülnek a magány örök örvényébe, amely a pokol. Emiatt kell értük és mindnyájunkért elismételni újra Ábrahám szívből jövő szavait: „Van Mózesük és vannak prófétáik. Azokra hallgassanak” (Lk 16,29). Ez a cselekvő odafigyelés a legjobb módja annak, hogy felkészüljünk a már feltámadt Vőlegény halál és bűn fölötti végleges győzelmének megünneplésére, aki szeretné megtisztítani Jegyesét, miközben jövetelére vár.

Ne vesztegessük el a nagyböjt alkalmas időszakát, amely a megtérésünket szolgálhatja! Szűz Mária anyai közbenjárásával kérjük ezt, aki az ajándékba kapott isteni irgalom nagysága előtt elsőként ismerte fel saját kicsinységét (vö. Lk 1,48), és az Úr alázatos szolgálójává vált (vö. Lk 1,38).

Ferenc pápa

A Magyar Kurír Katolikus Hírportál a “megszentelt élet évében” sorozatot indított „Az én szerzetesem” címmel. A január 5-én 70 éves Barsi Balázst tartományfőnöke, Dobszay Benedek írásával köszöntjük.

Balázs atya novíciusmagiszterként szívesen adta ebédlői olvasmányul Corona Bamberg Az emberség ára című könyvét. Ez a kötet a kora keresztény remeték és szerzetesek tapasztalatára építve minden fejezetében más-más szempontból mutatja be a lelki embert. A szíven talált ember; A lemondó ember; A finom hallású ember – ezek a fejezetcímek jól mutatják, hány oldalról vizsgálható az ember. Bamberg könyvéhez hasonlóan tekintsünk Balázs atya életének gazdagságára, sokoldalúságára!

Az imádkozó ember. Balázs atya soha nem hagy kétséget afelől, hogy a szerzetes elsődleges feladata, hogy „főállású imádkozó” legyen. Tanítását tettei is követik. Számára a liturgia, a szentségek kiszolgáltatása éppúgy az imádság helye, mint a csendes elmélkedés, a szentségimádás. Rendházi közösségében az életet mindig a szentmise, a szent zsolozsma köré szervezi, de fontosnak tartja a közös elmélkedési időt is. „Ha a szerzetes elhagyja az imádságot, elveszik” – intette magiszterként gyakorta növendékeit.

Az eredeti ember. Habár Balázs atya hangja, kézírása, járása összetéveszthetetlen, eredetisége mégis bensőjéből fakad. Egy-egy evangéliumi mondat magyarázatában, egy mindennapi beszélgetésben a valóságot sokszor meghökkentő módon, a maga eredetiségében és egyszerűségében képes feltárni. A ferences lelkiségről egy cikkében így beszél: „Nehéz megragadni mi is egy közösség lelkisége. Olyan az, mint a családi atmoszféra. Szavakkal nemigen írható le, de belépve egy otthonba, rögtön érzi az ember. Nehéz tetten érni azt, mert a személyek közötti kapcsolatokban valósul meg.” Más alkalommal így tanít: „Nagy veszély a mai kor embere számára az internet. Kísértés akkor is, ha a jót keressük benne. Veszélyes, mert túl sok időt rabolhat el. A Sátán is azzal kísértette Jézust: Nézd, neked adom a föld minden gazdagságát. (vö. Mt 4,8–9)” Ismét más alkalommal így vigasztal: „Van, hogy egy közösség, betöltve küldetését, megszűnik itt, a földön. Ezt el kell fogadni. Földi értelemben a Szent Családnak is eljött az órája, amikor elhagyta ezt a világot. Mégis mekkora ajándék számunkra!” Mindannyian sorolhatjuk tovább saját példáinkat.

A szépre érzékeny, jó ízlésű ember. Isten maga a szépség és minden szépség forrása. Balázs atya környezete, szobája, az általa lakott rendházak mindig is tanúságot tettek a szépségnek erről a nemes valóságáról. Környezetében az egyszerű paraszti világból való értékek éppúgy jelen vannak, mint a legzseniálisabb művészek alkotásai, hirdetve, hogy a teremtés és a megtestesülés óta Isten különös méltóságot adott a fizikai világnak is.

A holtig tanuló ember. Van, amikor azzal vádolják, hogy a régen tanult teológiát, a korábbi sablonokat ismétli. Számos alkalommal cáfol rá erre, amikor egy-egy frissen megjelent teológiai folyóiratból idéz, amikor kortárs szakirodalmat fordít. Sokáig franciaországi kapcsolatait hívta segítségül, hogy hozzájusson a legmodernebb biblikus tanulmányokhoz. Sok lelkipásztor tanulhat abból a szellemi frissességből, amely – hirdetve a teológia örök és elnyűhetetlen igazságait – ismereteit képes a legújabb kutatások fényében is mérlegre tenni.

A radikális ember. „Állj vele elő akár alkalmas, akár alkalmatlan” (2Tim 4,2) – olvassuk Isten igéjéről a Szentírásban. Balázs atya az az ember, aki tanításában mindig ki meri mondani az igazságot, hirdetve, hogy az Urat teljes szívvel kell követni. „Kedves Testvér! Ha nem egyedül az Úristenért jöttél a rendbe, akkor menj el!” – idézzük gyakorta novíciusmagiszteri intelmét. Sokan felemlegetik, hogy igehirdetésében a hajdani próféták lelkületét követve, komoly követelmények elé állítja hallgatóit. Mégis, aki ismeri őt, tudja, hogy ő egyben irgalmas és nagylelkű ember is. Hány és hány beszélgetésben, vitában védi meg hatalmas irgalommal, szinte naivitásba forduló megértéssel megszólt embertársunkat! Hányszor és hányszor hívott fel vagy írt pár sort, hogy egy vitás közösségi kérdésben az irgalom továbblendítő üzenetével segítsen át a nehézségeken!

Az Istenre mutató ember. Szent Ferencről azt mondja egyik életrajzírója, hogy „egész testéből nyelvet csinált” (1Cel 97). Rendünk alapítója Krisztus imitátoraként, utánzójaként tűnik fel előttünk. De sok más embertársunk, így Balázs atya élete, személyisége sem érthető meg legfontosabb kötődése nélkül: lényével, életével a Legszentebbre, az Úrra mutat.

(Az írás eredetileg a Barsi Balázs emlékkönyv. Ünnepi kötet Balázs atya 70. születésnapja alkalmából rendtársai, barátai, tanítványai és tisztelői írásaival című könyv előszavaként jelent meg.)

1. Missziósság és lelkipásztori lelkület. A missziósság az, ami a Kúriát termékennyé és gyümölcsözővé teszi. Műveink hatékonyságának és hitelességének próbája. A hit adomány, de a hitünket valójában az méri, hogy milyen mértékben vagyunk képesek átadni azt. A pásztori lelkület pedig nélkülözhetetlen főként minden pap számára. Hétköznapi elkötelezettség, hogy kövessük a Jó Pásztort, aki törődik a kisbáránnyal, és életét adja másokért. A mi kuriális és papi tevékenységük mértéke.

2. Rátermettség és jó szimat. A rátermettség megkívánja a személyes erőfeszítést, hogy szert tegyünk a szükséges és elvárt tulajdonságokra, hogy a legjobban betölthessük a feladatunkat. Ez szemben áll a protekcióval és a kenőpénzzel. A jó szimat az értelem képessége, hogy megértsük a helyzeteket, és bölcsen, teremtő módon szembesüljünk velük. Rátermettség és jó szimat együtt az emberi válasz az isteni kegyelemre, amikor közülünk mindenki követi a híres mondást: „Cselekedj úgy, mintha Isten nem lenne, és aztán engedj át mindent Istennek, mintha te nem léteznél.”

3. Lelkiség és emberség. A lelkiség a tartóoszlopa mindenféle szolgálatnak az egyházban és a keresztény életben, mert táplálja műveinket, védelmez az emberi gyengeségtől és a hétköznapi kísértésektől. Az emberség megtestesíti hitünk igazságtartalmát, valódiságát, megóv attól, hogy gépekké, robotokká váljunk. Amikor már nem tudunk őszintén sírni és felszabadultan nevetni, akkor kezdődik el bennünk az az átalakulás, ami révén emberből valami mássá válunk.

4. Példamutatás és hűség. Boldog VI. Pál emlékeztette a Kúriát 1963-ban, hogy hivatása a példaszerűség. Példamutatás, hogy elkerülje a botrányokat, melyek megsebzik a lelket, és tanúságtételünk hitelességét fenyegetik. Hűség felszenteltségünkhöz, meghívásunkhoz, mindig emlékezve Jézus szavaira: „Aki a kicsiben hűséges, arra nagyobb dolgot bíznak…” (Lk 6,10) és „…lehetetlen, hogy botrányok ne történjenek, de jaj annak, aki botrányt okoz!” (Mt 18,7).

5. Értelmesség és szerethetőség. Az értelmesség arra szolgál, hogy elkerüljük a szélsőséges érzelmeket, a szerethetőséggel pedig a bürokrácia, a program- és tervkészítés szélsőségeit védhetjük ki. A személyiség egyensúlyának szükséges sajátosságai ezek. És bocsánat, hogy ismét Szent Ignácot idézem: „Az ellenség nagyon megfigyeli, vajon a lélek durva-e vagy gyöngéd. Ha gyöngéd, iparkodik még gyöngédebbé tenni, egészen a végletekig, hogy jobban megzavarja és teljesen összekavarja.” (Lelkigyakorlatok, 349)

6. Ártalmatlanság és határozottság. Az ártalmatlanság óvatossá tesz az ítéletben, képessé tesz arra, hogy tartózkodjunk az indulatos és meggondolatlan akcióktól. Az a képesség, mely a legjobbat hozza ki belőlünk és másokból. Mindig körültekintéssel és megértéssel jár el. Azt tedd másoknak, amit magadnak is szeretnél. A határozottság az eltökélt szándékkal, világos látással való cselekvést jelenti, Isten iránti engedelmességgel és mindig csak a salus animarum, a lelkek üdvössége legfőbb törvényét követve.

7. Szeretet és igazság. Az emberi létezés két elválaszthatatlan törvénye: „Tedd az igazságot a szeretetben, és éld a szeretetet az igazságban” (vö. Ef 4,15). Egészen odáig, hogy a szeretet igazság nélkül a romboló jóságoskodás ideológiája lesz, és az igazság szeretet nélkül pedig vak igazságoskodás.

8. Becsületesség és érettség. A becsületesség egyenesség, következetesség és abszolút őszinteségben való cselekvés, önmagunkkal és az Istennel. A becsületes ember nem csak a látszat kedvéért cselekszik egyenesen, és nem fél az elnyomástól, mert nem csapja be azt sem, aki kihívja őt. Nem basáskodik a többiek felett, akiket rábíztak. A becsületesség az az alap, amin minden más minőség fönnáll. Az érettség pedig harmóniát próbál teremteni fizikai, pszichés és lelki képességeink között.

9. Tiszteletteljesség és alázat. A tiszteletteljesség a nemes és finom lélek sajátossága, aki mindig hiteles tiszteletet tanúsít mások iránt, saját feladatával szemben, elöljárói és beosztottjai iránt egyaránt, a titoktartással szemben is. Tiszteletteljes az, aki meg tud hallgatni figyelmesen, és jól nevelten beszél. Az alázat ellenben a szentek és az Isten embereinek az erénye, akik annál inkább növekednek, minél inkább tudatában vannak annak, hogy ők maguk semmik és semmit nem is tehetnek Isten kegyelme nélkül.

10. Bőségesség és figyelem. Minél inkább bízunk az Istenben és gondviselésében, annál inkább a lélek bőségében élünk, és mind nyitottabbak vagyunk arra, hogy adjunk, jól tudván, hogy aki többet ad, az visszakapja. Valójában hasztalan dolog kinyitni a világ összes bazilikájának szent kapuját, ha a szívünket elzárjuk a szeretet elől. A figyelem a részletekkel való törődést jelenti, hogy önmagunk legjavát adjuk, és hogy soha ne szűnjünk meg figyelni saját vétkeinkre és hiányosságainkra.

11. Megfélemlíthetetlenség és készség. A megfélemlíthetetlen nem enged a nehézségek láttán, mint Dániel az oroszlánok vermében, mint Dávid Góliáttal szemben. Merészen és határozottan cselekszik, langyosság nélkül, mint egy jó katona. Meg tudja tenni az első lépést, mint Ábrahám és Mária. A készség pedig a szabadsággal és ügyességgel való cselekvés, anélkül hogy a mulandó anyagiakhoz ragaszkodnánk.

12. Megbízhatóság és mérsékletesség. Megbízható az, aki megtartja vállalásait komolysággal és elvárással, aki egyedül is megtart mindent, aki maga körül nyugalmat áraszt, mert soha nem árulja el a bizalmat, amit beléje vetnek. A mértékletesség – az utolsó erény ebben a felsorolásban, de nem a fontossági sorrendben – az a képesség, mely lemond a fölöslegesről, és ellenáll a mai uralkodó fogyasztói szemléletnek. A mértékletes bölcs, egyszerű, lényegi, kiegyensúlyozott és állhatatos. Isten és a szegények szemével nézi a világot. Életstílus, mely a másik elsőbbségét tekinti.

Ferenc pápa végül Óscar Romero érsek imádságával fejezte be karácsonyi jókívánságait: „Lehet, hogy nem látjuk meg fáradozásaink beteljesülését, de ez a különbség az építőmester és a segédmunkás között. Segédmunkások vagyunk, és nem építőmesterek, szolgák, és nem a Messiás. Annak a jövőnek a prófétái vagyunk, ami nem a miénk.”

ADVENT HARMADIK VASÁRNAPJA

A felhívás, melyet a próféta Jeruzsálem ősi városához intézett, ma az egész egyházhoz és mindannyiunkhoz is szól: „Örülj… Ujjongj!” (Szof 3,14). Az öröm okát olyan szavak fejezik ki, amelyek reményt öntenek belénk, és lehetővé teszik, hogy derűsen nézzünk a jövőbe. Az Úr visszavont minden ítéletet, és úgy döntött, hogy közöttünk él.

A mai vasárnap, advent harmadik vasárnapja a már közeli karácsonyra irányítja figyelmünket. Nem szabad engednünk, hogy úrrá legyen rajtunk a fáradtság, nem tölthet el minket semmilyen félelem, még ha lenne is rá okunk a rengeteg baj és sokféle erőszak miatt, melyek megsebzik emberségünket. Az Úr jövetele inkább örömmel kell, hogy eltöltse szívünket. A próféta, aki üzenetének tartalmát saját nevében – Szofoniás – hordozza, megnyitja szívünket a bizalomra: „Isten megvédi” népét. Egy olyan történelmi korban, amely tele volt igazságtalansággal és erőszakkal, főleg a hatalmi emberek tetteinek következményeként, Isten tudomására hozza népének, hogy ő maga fog uralkodni népe felett, nem hagyja többé önhitt vezetői kezében, és minden szorongatásból kimenti. Ma azt kéri tőlünk a próféta, hogy „ne lankadjon kezünk” (vö. Szof 3,16) a kétség, a türelmetlenség vagy a szenvedés miatt.

Pál apostol folytatja Szofoniás próféta tanítását, és erősen hangsúlyozza: „Az Úr közel van” (Fil 4,5). Ezért mindig örülnünk kell, és kedvességünkkel tanúságot kell tennünk az emberek előtt arról, hogy Isten közel van mindenkihez és mindenkinek gondját viseli.

Kinyitottuk a szent kaput, itt és a világ minden székesegyházában. Ez az egyszerű jel is meghívás az örömre. Elkezdődik a nagy megbocsátás időszaka, az irgalmasság jubileuma. Alkalmas idő ez arra, hogy felfedezzük Isten jelenlétét és atyai gyengédségét. Isten nem szereti a merevséget, ő Atya, és gyengéd! Mindent atyai gyengédséggel tesz.

Olyanok vagyunk, mint azok az emberek, akik Jánost kérdezték: „Mit tegyünk?” (Lk 3,10). Keresztelő János nem késlekedik a válasszal. Arra biztatja őket, hogy igazságosan cselekedjenek, és vegyék észre a rászorulók szükségeit. Mindazonáltal az, amit János követel a néptől, megegyezik a törvényben foglaltakkal. Minket viszont radikálisabb elkötelezettségre hív Isten. A szent kapu előtt, melynek küszöbét át kell lépnünk, azt kéri tőlünk Isten, hogy legyünk az irgalmasság eszközei, és legyünk tudatában, hogy e szerint fogunk megítéltetni. Az, akit megkereszteltek, tudja, hogy nagyobb feladata van. A Krisztusban való hit olyan útra késztet minket, amelyen egész életünkben járnunk kell: olyan irgalmasnak kell lennünk, mint a mennyei Atya. Annak öröméhez, hogy áthaladhatunk az irgalmasság szent kapuján, az a feladat is társul, hogy befogadjuk azt a szeretetet, hogy tanúságot tegyünk arról a szeretetről, amely túlmegy az igazságosságon és nem ismer határokat. Ezért a végtelen szeretetért minden ellentmondásosságunk ellenére felelősséget kell vállalnunk.

Imádkozzunk önmagunkért és mindazokért, akik áthaladnak az irgalmasság kapuján, hogy megérthessük és befogadhassuk a mennyei Atya végtelen szeretetét, aki újjáteremti, átalakítja és teljesen megújítja az életet.

(Ferenc pápa homiliája melyet december13-án, a Lateráni Székesegyház szent kapujának megnyitásakor mondott.)

ADVENT MÁSODIK VASÁRNAPJA

December 8-án, kedden Ferenc pápa megnyitja a szent kaput, és belép. Belép a Pásztor, és maga után hívja a nyájat. Belép a Kapun, aki a Krisztus. Ő pedig beterel bennünket az atyai Irgalmasság Házába.

A nyitott kapu a győzelem, az élet, az otthon jelképe. Az ókeresztény ikonográfia először ilyen értelemben használja a kapu képét. Az ősi kapu a Krisztus-hívők számára a föltámadás jelképe lesz, a sírüreget elzáró kő az új, a megváltott élet kapuja. Megnyílik a kapu, mert kinyitja az Isten maga. Ezért énekli a keleti kereszténység nagyszombaton, a sírban nyugvás napján a 62. zsoltárt, mert a halott Krisztussal ki akar jutni a halál kötelékeiből, átlépni az életbe.

A későbbiekben a román kor világában a kapu a Krisztus föltámadásában részesítő keresztségre utal, mint egy állapotra, melyben a megkereszteltek már részesültek. A 9-10. század táján jelenik meg a keresztény templom kapuja fölött Krisztus mint ítélkező bíró, aki dönt a végleges bejutás felől. A kapu akkor már átvitt értelemben a „domus aeternalis”, az örök otthon képét idézi, és oda bocsát be, a Jelenések könyve mennyei Jeruzsálemébe. Megjelenik a Szűzanya is, aki egyébként maga az élő kapu, gyakran Mihály arkangyallal, aki „mérlegeli” a lelkek súlyát, a bejutás lehetőségét.

Az első szentkaput Szent V. Celesztin pápa nyitotta meg 1294-ben az abruzzói Aquilában. A „perdonanza”, a megbocsátás éve volt az első jubileum az egyház egész történetében, amit 1300-ban követett az első római jubileum, VIII. Bonifác pápa rendeletével.

A sor végén áll Ferenc pápa, aki nemrég Afrikában, a bangui székesegyház szent kapujának megnyitásával egy hete már elővételezte a december 8-i hivatalos nagy római kezdetet, a vatikáni Szent Péter-bazilika szent kapujának megnyitását.

A Közép-afrikai Köztársaság éppúgy nem a világ közepe, mint ahogy Aquila sem volt az. Mint ahogy sem Názeret, sem Betlehem nem volt a mindenség centruma a római impériumban. De az Isten arra rendelte őket, hogy a megváltás kapui legyenek. Félreeső helyek, elvetettek, miként maga az Isten Fia. A Szűzanyáról, az Úr alázatos szolgálóleányáról énekli az egyház, hogy „Porta Speciosa”, Ékes Kapu. Akit befogadott, Ő adta neki az ékességét. Mária énekelhette volna először a názáreti angyalszóra: „Aperite mihi portas iustitiæ”, de helyette csak azt mondta nagy alázattal: „Legyen nekem a te Igéd szerint”.

Hiszem, amikor a szent kapun átlépünk, Isten angyala köszönt bennünket, és a mi készségünktől függ akaratának teljesedése bennünk.

A gyönyörű 117. zsoltár vezesse a lépteinket:

„Tárjátok ki nekem az igazság kapuit, bemegyek, hogy hálát adjak az Úrnak. 
Ez az Úrhoz vezető kapu, az igazak mennek be rajta.
Hálát adok neked, mert meghallgattál, te lettél szabadítóm.
A kő, amit az építők elvetettek, szegletkővé lett.
Az Úr vitte végbe ezt: csodálatos dolog a szemünkben.
Ezt a napot az Úr szerezte: ujjongjunk és örüljünk benne!
Uram, küldj szabadulást, Uram, adj áldást és kegyelmet!
Áldott, aki az Úr nevében jön! Az Úr házából megáldunk titeket.
Az Úr az Isten, az ő fénye világít nekünk. Álljatok be a menetbe, legyen zöld ág a kezetekben, egészen az oltár szarváig!
Istenem vagy, hálát adok neked, Istenem, hálaénekkel dicsőítelek!
Adjatok hálát az Úrnak, mert jó: irgalma örökké tart.”